|
Meghal az Éden
Emlékbe bújok előled, érted
Hiányod egyre erősebben érzem
de valami megváltozott
meghalt az Éden
szürke, koszos habok
kúsznak a kékre
villámmal osztoznak
a hatalmas égen
S hömpölyög a tegnap a mába
Csobban a szavak hatalmával
Őszintén hazudnak
kegyesen pusztítva reményt
és mert nem látlak
szemem már légbe néz
Egyre tűnsz a távolba
Érzem, elveszítem arcodat
szemed fényét, mely már nem nevet...
Hidegen dönt romba álmokat
Lassan jött szerelemnek
lassú a halála
Görcsösen kapaszkodik
a régmúlt mosolyba
Fájdalmasan kínoz
könnyekkel marasztal
de pazarolja csak, már minden hiába
Érzem, távolodsz tőlem
s nem tarthatlak vissza
Csak reménykedek,
hogy megtartol magadban
Hogy ott leszek beszőve
gondolatodban, agyadban,
kószán behálózva
az elmúló napokban
s a baglyok nappalában
mikor szemed csukva van
Mint vírus a testben
de örökké lappangva
megfertőzve a szíved
a szerelem-vággyal
mindig nosztalgiázó
engem őrző álommal
Halk hang: Valaki sír
mint én is tettem rég.
Vagy én lennék megint?
Szorít a csüggedés
rémült percekbe liheg
hogy jó a volt, de nincs
mert mi volt, emlék lett
s az ölelés lopva távozik,
sietve madárszárnnyal
az égre ágaskodik,
egybeolvad a távollal...
Ne is nézd! Már nem látni
Ha volt egyáltalán
s nem csak a képzelet szülte...
Ugye volt? Nem
csap be a képzelet!
De nem tudom a múlt meddig tart
hogy búcsúzni fogsz-e még
Az utolsó nap után majd
a semmi marad? S csupa emlék
Mert azoktól meg nem foszthatsz
s bár sivár néha, de mégis szép
megtagadni szíved sem tudja
lelkünkben mélyen él
Csak vers maradsz, szerelem
Csak keserűség, boldogság
Felemeltél szíveddel
és megölted a magányt
de elengedted kezem
nyirkos lett a parázs
már nem látom szemedben
Érzem, tovaszállt
S hiányod egyre erősebben érzem
szívembe marja rút nyomát...
Valahogy meghalt az Éden
s szemem hiába keres
már nem talál
| |