Egyszer csak ajtót nyitottam neked, s te magaddal hoztál valamit, vagy csak észrevétlen
besurrant kabátod zsebében rejtőzve. Csendben megbújt szobámban, se Nap, se lámpa fénye nem mutatta őt. Csak éjjel feküdt párnámra, hogy lezárja megfáradt szemem, s elringasson egy másik, egy szebb világba. Félve álmodtam, de akkor megmutatta magát, pedig nincs alakja, sem színe, megfoghatatlan, neve sincs talán, csak ragyogása. Az sem szemmel látható, csak lélekkel, és tudtam, azért van velem, hogy segítsen lélegezni.
Tudom, te magad sem tudtad mit hoztál, előtted sem mutatta magát. Egyszerre féltem tőle és egyszerre imádtam. Mára, ha megkönnyeztet is néha, de részemmé vált, s bár leírhatatlan, de nem csak képzelet. Létezik, itt él velem, csak szunnyad néha, megpihen, s aztán újra szép dolgokat mutat, szép utakra kísér…

Szeretnék még egyszer ajtót nyitni neked. De tudom, nem hozhatsz már többet, mint akkor, s el sem viheted már. Hozzám tartozik. Talán mindig is hozzám tartozott, csak valahol elveszett, s veled talált vissza életembe.
Szeretnék újra ajtót nyitni neked, csak, hogy…megmutatni neked, ha nem félnél tőle…mert nem kell, már tudom, hogy nem. Már régen nem az, aki gondolkodás nélkül feje tetejére állította életünk. Óv, tisztel és egyensúlyt teremt lelkem és a világ közt.. Szeretném megmutatni, egyszer, csak hogy lásd, mitől olyan szép, s miért nem kell féld, hogy mégis itt hagyod…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés