Ma a városban voltunk, sétáltunk. Láttalak…Pedig nem voltál ott. Tudtam, hogy nem lehetsz ott. Vasárnap van. De mégis…gondolataimban, szememben és szívem minden dobbanásában…ott voltál velem.
Délután is láttalak…Ha felmegyek az Internetre, Te vagy, kit elsőként látok. Egy ablakban mindig a Te profilképed van megnyitva. Rád nézek,  köszönök gondolatban és elmondom, nagyon hiányzol és végtelenül szeretlek. Aztán böngészgetek, leveleket írok, verseket olvasok…és Te mindenben ott vagy. Rólad szól minden, ami szép. Rólad szól minden, ami elválaszt lelkeket.
Leírja barátom, hogy mennyire szereti kedvesét, de elválasztja őket egy másik kötelék. Olvasom levelét és nem csak értem, érzem is. Hiszen én is ezt élem át. Elolvasok egy verset, aztán rájövök, az álnév alatt a barátom kedvese ír. Hát ezért éreztem azt végig, amikor olvastam, hogy akár rólunk is szólhatna a vers. Éreztem, minden sorban ott vagy, ott vagyok. 
Vissza-visszalépek arcodhoz, nézlek és beszélek hozzád, hang nélkül. Aztán kezedre nézek, amely pár napja még engem simogatott…Újra vágyom az érintésedre. Újra vágyom az ölelésre is, amelyben úgy éreztem, hogy annyira szorítasz, egyszerűen kiszorítod belőlem a fájdalmat, hogy távozzon minden gond és kín, amely kikezdi boldogságomat. 
Este is láttalak…A konyhában…Könnyeimen át érkeztél mosollyal szemedben. Hírtelen elcsendesedett a zaj, amik a fejemben kavargó gondolatok fájdalmas kiáltásai lehettek. Úgy kéne az az ölelés, az a szorítás, hogy újra kifolyhasson belőlem a bánat!... 
Már talán alszol…vagy épp hozzá bújsz…Nem érezheted, hogy egyre nehezebb lélegeznem, mert torkomat fojtja a sok kimondatlan szó…Amiket úgy szeretnék kiordítani magamból…Egyszerűen hozzávágni bánatom okozójához, mint egy óriási követ, hogy ő is érezze súlyát azoknak a könnyeknek, amiket miatta kell elveszítsek.
Azokban a könnyekben Te nem vagy ott. Egyedül ott nem vagy talán…De aztán mégis…jössz és egyetlen emlékképpel törlöd le arcomról őket, hogy ne áztassák el bőröm és lelkem.
Te nem is sejted, hogy mennyi minden van, amiben létezel és kezed nyújtod, hogy tovább tudjak menni. Te soha nem is fogod érteni, miért látlak akkor is, ha olyan távol vagy tőlem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés