Néha megállok egy-egy kérdéssel, gondolattal, s nem tudom mit kezdjek vele. Válaszra várok, s keresem, valahol meg kell, hogy leljem…

Őrült zsibongás fejemben, egymást űzik a szavak és nem állnak össze egy értelmes mondattá, mindig-mindig összezavarnak, egymásnak ellentmondanak. Hiába pihen már szobámban a csend, hiába halkult az utca is le, valahogy a nyugalom tisztasága elmarad. Idegenként szemlélem saját akaratom, melyek az érzésekkel vegyülve törnek tudatra. Próbálom szétválogatni őket: Ez érzés, ez csak gondolat, ez álom, ezt a félelem súgja csak, ez a kérdés, itt egy felelet…de hogy mire felel épp, azt nem lelem.

Csendet akarok végre és eligazodni köztük, kijutni az útvesztőből!...

S akkor rád nézek, s érzem, ahogy mosolyom szétáraszt valami szépet egész testemben, egész lényemben. Mosolyom, ami nem csak az enyém, ugyanúgy a tiéd is. Te adtad nekem, s én vigyázok rá, gyakorlom naponta, s bár másnak is adok belőle, mindig végtelen lesz számodra. Ebben a mosolyban van a nyugalom, az áhított béke is, melyre szüksége van lelkemnek. Ereje hatalmas, legyőz mindent rosszat és rendet tesz a zűrzavarban.

Nézlek, s beszélek hozzád gondolatban, s mintha felelnél, úgy jönnek elő a rejtőző tiszta válaszok, melyeket épp keresek. Nem vagy mellettem, csak nézem azt a képed, amelyiket annyira szeretek, a kedvencem, s hagyom, hogy szeretetem felszínre hozza belőlem…

S Te mindig azt adod nekem, mindig amire épp szükségem van…mintha csak itt lennél mellettem.