|
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis kandalló, aki már haszontalannak érezte a létét. Próbáltak tüzet éleszteni benne, voltak kisebb lángok, de hiába. Próbáltak mindent, hogy életben tartsák a kis lángot, de a leggyengébb szellő is beszökött, és kioltotta azt. Nem adott meleget a hidegben senkinek. Egyszer aztán rátalált valaki. Talán tetszett is a kis kandalló neki, talán fázott, talán csak véletlen volt…de neki sikerült. Olyan lángot élesztett benne, amihez közel, s távol nem volt hasonló. Felolvadt körötte a jég, virágok nyíltak melegében, mintha csak tavasz lett volna. A tűz gyújtója tovább állt, de nem oltotta ki a lángot. Nem táplálta már a tüzet, de parazsa megbújt egy kis résben. A kis kandalló már nem érezte annyira haszontalannak magát. Egyszer meleget adott valakinek. Az a kis parázs, ami megmaradt, az pedig elég volt ahhoz, hogy reméljen. Talán lesz még egy tűzgyújtó… Arra nem is gondolt, hogy ugyanaz lesz, aki először szította a lángot. Eltelt sok év, már észre sem vette a kis parazsat, mikor kitárta ajtaját újra valaki. Ő volt az, az egyetlen, akinek sikerülhet, talán, újra.
Ahogy kinyílt kis ajtaja, hirtelen egy kis szellő megint beszökött rajta. Vagy talán nem szellő volt? Talán régen sem csak a szellőt engedte be? De újra lángra kapott, és a kis kandalló boldogan ontotta melegét. Felolvasztva jeget, nyílásra kérve virágot. De…Tudta jól, tüze táplálója megint tovább áll. Félt, hogy túl nagy lett a tűz, s meg is ijedhet gyújtója a lángok láttán. A kis kandalló próbálta fojtani a tüzet magában, de nem bírt vele. Könnyeivel is locsolta, de hiába…újra magára maradt és várja, hogy lassan elalszik a tűz, parazsát elrejtheti újra. Ne félj, nem árthat a tűz, nem égethet meg…Csak átmelegít, ha fáznál. | |