Elcseréltem

Ujjal mutogat rám a magány:
− Nézz csak szét, hát nem ölel át
senki, hogy csókját szádon érezd,
legyünk társak, ha kell, örökre,
s én leszek ki karjába zár…

De mosolyogva nézek le rá
meglepődik, hogy könnyet nem lát
szememen, mely most is ragyog,
nem érti, hogy boldog vagyok,
mert többet adsz csókodnál…

s bár vágyom nagyon, szüntelen,
mégis így élek, bűntelen
mosollyal, s nem kérem máshonnan
azt érintést, a csókokat,
mind szavaidra cserélem…

Eltörpülve menekül a magány
hogy otthonra, társra nem talál
bennem, hisz’ te élsz már szívemben
s én boldogan őrizlek
mert több vagy, bárki más csókjánál!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés