Fáradt ,és ég a szemem…de készen vagyunk majdnem egészen. Együtt írtunk egy könyvet. Te adtad az érzéseket, gondolatokat, én a betűket. Szép lett…Azt hiszem. Tiszta…Megmosdattam könnyeimmel a szavakat, simogattam gyengéd mosolyommal. Te pedig fogtad kezem, végigvezetted a lapokon, és fényt hoztál, hogy lássam a fekete billentyűket a sötétben is.

Most pedig gondolatban ölelem magamhoz a művünket, a szerelmem otthonát. Már örökké együtt leszünk…ott, benne. Aki olvassa, minket olvas.

Mosolyra húzódik szám, közben megszökik egy könnycsepp. Keresi az utolsó verset a könyvben, de csak egy üres oldalt talál. Még várnia kell. Még kell hozzá egy közös pillantás, egy pillanat, amelyben szívem megpihenhet. Mert…Kicsit még félek. Fogok-e tudni írni, ha már nem vezeted kezem?

Szeretnék a barátságról írni, de tudom, hogy előbb még el kell ringatnom szívemben a szerelmet. Vár rá egy hosszú, talán örök álom. De vigyázz rá, ne öld meg! −Csak segíts elaltatni! Ne félj, nem tart sokáig, már régen dúdolok neki. Majd te is látod, nem kell őt féljük. Ártalmatlan kis virágszál, mely szívemben eresztett gyökeret, és most összezárja szirmait, nem ontja tovább bódító illatát.

…Kell még egy vers, hogy teljes legyen a könyv. Egy utolsó szívdobbanás. Aztán mehet a nyomdába, hogy örök emléke legyen szerelmemnek. Utolsó ölelésünkkel − melyben füledbe súgtam…emlékszel? : szeretlek! −összekötném a lapokat szorosabban egymáshoz, hogy ne árthasson neki az idő, mely mindig a vállamon pihent.

…Csak hozd el nekem még az utolsó vershez a betűket!