Nézem, ahogy ott állsz a korlátnál, kezed megpihen rajta, lábad keresztbetéve…
Melletted a gyönyörű táj mélységbe vész, s tériszonyom zuhanni hív. S én képzeletben melléd lépek, arcodat érintve megkapaszkodom egy gondolatban…és ugrom.
Bátran a mélységbe vetem testem, de lelkem emel magasba, s a szeretet szárnyaival rajzolom az égre mosolyom. Mit nekem mélység?− Ha oly erő tart meg, mely nagyobb mint a gravitáció…
Mert Te ott vagy fent, s Te jobban vonzol, mint holmi föld a fák alatt.
S kezed a korláton pihen, lazán, mert nem kell félj, hogy az ugrásnál nem felemelsz, hanem magammal rántalak.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés