Nem adom meg magam!

Tengerrel körbevett magas kősziklán élek…

Ha volt is vihar, ennyit nem ártott, kő nem porladt a vízbe,

Nem hullott sorban csobbanva, rombolva nyugalmat,

Csak álltam, szelekre várva, dagályra, hogy hajózzam,

S közben feledtem, hogy az idő nem végtelen.

Most egyre kisebb a tér, ahogy halványul körben,

S nem látom már tisztán, elvész a  ködben,

S hol ér a víz, már nem is tudhatom,

De feléd a kezem mégsem nyújthatom…

Félek is még, hogy meg sem láthatod.

Behunyom a szemem, így legyen könnyebb…

Ha nem látom, hogy fogy, talán nem történik meg,

Miközben várok és azt hiszem, remélem,

Hogy vízzé változva csorog le a félelem,

S megtöltve tengert nem mélybe zuhanok.

De bárhogy legyen, én én maradok

Önmagam többé meg nem tagadom!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés